2015. december 7., hétfő

Egy hónap után

A műtét utáni második héttől kezdve szépen lassan elbúcsúzhattam a pörköktől, illetve a lehámlott bőrtől. Legnagyobbrészt az először még sampon nélküli, azután már samponos hajmosás közben jöttek le a részecskék, általában magukkal rántva egy vagy több hajszálat is, ami eleinte még akkor is rosszul érintett, ha tudtam, hogy ez elkerülhetetlen. 

Emellett picit én is rásegítettem a folyamatra azzal, hogy néha a meglazult darabkákat nagyon finoman arrébb görgettem egy-két milliméterrel (de semmi dörzsölés vagy vakarás), ami már bőven elég volt ahhoz, hogy az ujjamon maradjanak. De ezt is inkább csak a donorterületen műveltem, a fejem tetejéhez ugyanis még mindig nem szívesen értem hozzá, bár ez a „fóbia” egyre inkább csökkent.

A megbeszélteknek megfelelően kezdtem újra a samponos hajmosást is, először még csak 3-4 naponta. A műtét előtt még naponta mostam hajat, de egyrészt megint az óvatosság vezetett, másrészt azzal a pár milliméteres hajzuhataggal, amivel ekkor dicsekedhettem, különösebben nem éreztem szükségét a gyakoribb mosásnak.

Hajbeültetés után 1 hónappal


Az egy hónapos kontroll még rövidebb volt, mint az előző, a fotózás után megegyeztünk, hogy csak így tovább, és két hónap múlva találkozunk legközelebb. A spricnire sincs már szükség, egészen eddig még szorgalmasan használtam, de most már akár rá is hagyhatom, amúgy is már csak egy kicsi maradt a flakon alján.

Ez alatt a pár hét alatt annyira belejöttem a relaxálásba, hogy valahogy nem akaródzott még újrakezdeni a sportot és a szobafestést, úgy voltam vele, hogy most már megvárom velük a kontrollt. De most már se akadály, se kifogás nincs, úgyhogy jövő héttől csak előre!

2015. november 11., szerda

Az első hét

A műtét utáni napok kicsit talán lassabban teltek az átlagosnál, de eleinte a fejemen zajló folyamatok megfigyelésével valamennyire azért le tudtam kötni magam. Természetesen pont ezen a héten tombolt odakint a novemberi nyár, és bár papíron kimehettem volna akár hosszabb időre is a lakásból – persze azzal, hogy a fejemet továbbra sem éri semmilyen jelentős behatás – egyrészt inkább nem kockáztattam, másrészt az első napokban a várakozásaimnak megfelelően nem is néztem ki úgy, hogy kedvem legyen kimozdulni. 

Az előre beígért duzzanat először ugyanis a homlokomon jelent meg, aztán a bal szemem is megdagadt egy kicsit, de ezek a jelenségek a negyedik nap végére nyomtalanul eltűntek. A sóoldat másfél óránkénti használata is lassan rutinná vált, egyfajta hajmosáspótlékként is szolgált. A viszketés, amire még számíthattam az első héten, korántsem volt olyan erős, mint amilyentől tartottam, de a spricni ezt is enyhítette. Fájdalomcsillapítót bármilyet használhattam volna, de nem volt rá szükség, és a hét vége felé már a védőpárnán sem láttam semmi nyomot felkeléskor, úgyhogy azt is eldobhattam (addig kellemetlen volt, hogy éjszaka, vagy napközben félig fekve tévézés után a sebgyógyulással járó szivárgás miatt mindig kicsit odaragadtam a párnához). Amire még vigyázni kellett, az az volt, hogy kerüljem a hajolgatást, de erre nem kellett különösebben odafigyelnem, mert ahogy első alkalommal reflexből elkezdtem a műveletet, rögtön úgy éreztem, mintha túlnyomás keletkezne a fejemben, úgyhogy azzal a lendülettel ki is egyenesedtem, és onnantól kezdve óvatos leguggolással oldottam meg a cipőhúzást és a hasonló kihívásokat.

Hajbeültetés után 1 héttel

Hajat az első héten még nem moshattam, a kontroll előtti utolsó este – ahogy a műtét után kapott szöveges tájékoztató is írta – nagyon gyenge vízsugárral végigmentem a fejemen, ami kimondottan jólesett. Egész héten próbáltam főleg a beültetett részhez nem hozzáérni, de igazából nem is mertem. A hét végére már egészen konszolidáltan néztem ki, a hajam is elkezdett nőni mindenhol (a beültetett részen is), így valamennyire már kezdte eltakarni a műtét nyomait.

Hajbeültetés után 1 héttel
Hajbeültetés után 1 héttel a donor terület
A kontroll napját egyre jobban vártam, és bár a civilizációval való újbóli találkozásom az 5-ös buszon történt, azért jó volt fél óránál hosszabb időre is kimozdulni. Maga a kontroll negyedóránál nem tartott tovább; egy újabb fotózással kezdődött, azután egy gyors szemrevételezés következett. A fogadó terület rendesen „be volt havazva”; ahogy megtudtam, ez valójában hámlás, amit a növekvő hajszálak kitolnak a bőr felszínéről, és ahogy ezek lejönnek, valószínűleg viszik majd magukkal a hajszálakat is. Megbeszéltük azt is, hogy mit mikortól lehet csinálni: samponos hajmosás másfél hét múlva, babasamponnal vagy – mivel gyakorlatilag a hámlás is korpa – korpásodás elleni samponnal, a futás jellegű sportot pedig már egy hét múlva is újra lehet kezdeni, de a súlyzós edzéssel inkább várjak még plusz két hetet. Illetve a műtét előtt tervben volt nálam a lakás részbeni kifestése is, amit el is kezdtem anno, de befejezni már nem sikerült, itt abban egyeztünk meg, hogy másfél hét múlva akár ezt is folytathatom. Igazából a hajszálak már az első héten annyira „gyökeret vernek”, hogy nagy baj ekkor már nem lehet, ezek a korlátozások inkább „gyerekzár” jellegűek, de nem mintha akkora törést okoznának az életemben, hogy ne lehetne rájuk odafigyelni, biztos, ami biztos alapon. A már majdnem elfogyott sóoldatból kaptam még egy adagot, hogy használjam tovább nyugodtan, mert segít leszedni a pörköket, de most már elég akkor spriccelni belőle, ha eszembe jut.

Kezemben a flakonnal kicsit megkönnyebbülve léptem ki az utcára, hiszen a nehezén ezzel túl voltam... most már csak egy kis türelemre lesz szükség.

2015. november 4., szerda

A nagy napok

Egy héttel az esemény előttig nem is nagyon gondoltam magára a műtétre, gondolatban kicsit „félretettem” a témát. Ez nem biztos, hogy túl jó ötlet volt, mert így az is majdnem kiment a fejemből, hogy egy vérvételt is kellene valahogy intézni. 

A hajbeültetési beavatkozáshoz ugyanis egy vérképre is szükség van... szerencsére a klinikától ekkor kapott tájékoztató e-mail segített ezt tudatosítani. Némi intenzív információszerzés után kiderült, hogy van az a pénz (és nem is túl sok), amiért egy vérképet tokkal-vonóval egy nap alatt is be lehet szerezni, úgyhogy miután elküldtem a klinikának az eredményt és ők azt rendben találták, hátradőltem egy kicsit.

A műtét előtti este aztán az e-mailben kapott tanácsok alapján bepakoltam, és a másnap hajnal fél 8-as kezdésre való tekintettel próbáltam viszonylag korán lefeküdni, ami sajnos nem igazán sikerült. Ennek ellenére reggel időben odaértem a klinikára, ahol nagyon kedvesen fogadtak, de azért érthető módon valamennyire igyekeztek pörgetni is a folyamatot. Gördülékenyen ment minden, pár perc adminisztráció, öltözőszekrénybe bepakolás-átöltözés, az „előtte” fotók elkészítése és némi gyógyszeres felkészülés után a nullásgép alá kerültem. Bevallom, előzetesen megfordult a fejemben, hogy ezen a ponton még elmenekülhetek, ha teljesen kopaszon belenézve a tükörbe úgy látom, hogy nem is áll ez nekem olyan rosszul... de egyrészt rosszul állt, másrészt meg ott helyben már sokkal erősebb volt a „vágjunk bele, csináljuk, jó lesz ez” érzés, amiben biztosan segített a kellemes légkör is. Szóval pár perc múlva már hason feküdtem és kaptam az érzéstelenítő injekciókat, amit az átültetendő hajszálaknak a donorterületről való kivétele követett. Ebből gyakorlatilag semmit nem éreztem, úgyhogy még az alváshiányom egy részét is pótolni tudtam.

Hajbeültetés műtét - A donor terület
Érzésre viszonylag gyorsan eljött az ebédszünet, de azért jólesett felkelni, és ülő helyzetben tölteni azt az időt, amíg eltüntettem a megrendelt pizzát. Miután végeztünk a kivétel aznapra szánt részével, következett a hajvonal átbeszélése és berajzolása a tükör előtt, majd nekieshettünk a beültetésnek. Ez a félig ülő pozitúra miatt kényelmesebb volt, mint a kivétel, viszont a szúrásokat kicsit jobban megéreztem, ezért menet közben is szükség volt még néhány injekcióra, és a vége felé vízben oldott fájdalomcsillapítót is kaptam. Na azért halálközeli élménynek sem nevezném, maximum helyenként kicsit kellemetlennek, ha csak ennyit kell szenvedni a szépségért, az bőven belefér. Ezt az időt egyébként részben félálomban töltöttem, részben tévéztem, de akár egy filmet is választhattam volna a klinika kollekciójából. Kb. 5-ig tartott a procedúra, utána megbeszéltük, hogy mire vigyázzak másnapig – a donorterületre elvileg nem kell extrém módon odafigyelni, a befogadó területre már annál inkább; igaz, hogy akár még víz is érheti, de a mechanikai hatás mindenképpen kerülendő. Avagy: „a sima eső oké, a jégeső már nem”. Ezt szem előtt tartva, az éjszakára kapott muníciót – egy védőpárna-szerűség az otthoni ágynemű tisztán tartása végett, plusz egy flakon fiziológiás sóoldat, szaknyelven spricni, amivel egy-másfél óránként kellett bepermeteznem a fejemet – a hónom alá csapva hazataxiztam.

Hajbeültetés után közvetlenül

A beavatkozás nyomai azért elég intenzíven látszottak, így előnynek bizonyult a korai sötétedés, és az, hogy a nyolcadik kerületben lakom, ugyanis errefelé még ilyen fejjel sem kellett attól tartanom, hogy bármiféle feltűnést keltek az utcán. Lefekvés előtt bevettem a klinikán kapott második adag fájdalomcsillapítót, de inkább megelőző célzattal, mert igazán fájni nem fájt a fejem, csak a szokásosnál nehezebbnek éreztem. Az éjszakát félig-meddig ülő helyzetben, két párnával a fejem alatt kellett töltenem, de emiatt talán csak kétszer ébredtem fel, és akkor is gyorsan vissza tudtam aludni. Elvileg fekhettem volna oldalt is, de azért inkább óvatos voltam, és nem próbálkoztam ezzel.

Másnap nagyjából ugyanez volt a menetrend, annyi különbséggel, hogy most a nap nagyobb részét tette ki a beültetés, mint a kivétel. Mivel előző nap kissé elfeküdtem a fejemet a kivételnél, most kaptam egy kerek, lyukas párnát, így jóval kevésbé éreztem az arcomat, miután felkelhettem a hason fekvésből. A délutáni program is hamarabb véget ért, mint az első napon, ami azzal az apró hátránnyal járt, hogy most kétszer olyan megviselt fejjel kellett világosban hazaindulnom. De hát valamit valamiért, és így legalább 4 körül már otthon is voltam. Kifújhattam magam és kezdődhetett a projektnek az a része, amitől csak egy kicsit tartottam, mert a semmittevés mindig is jól ment...

2015. október 1., csütörtök

Előhang

Azt hiszem, egy fotóval kezdődött az egész, most utána is néztem, 2012 elején készült. A fotós sikeresen rátalált arra a beállításra, ami a legtökéletesebben kiemeli a fejem tetején megcsillanó napfényt. Bár talán nem is nagyon kellett ehhez erőlködnie... 

Nagyjából ekkortól kezdett el igazán zavarni, hogy láthatóan egyre kevesebb hajam van, akármi legyen is ennek az oka. Pár évvel azelőtt voltam már egy mikrokamerás hajvizsgálaton, de az ott kapott sampon, és még inkább az a tanács, hogy azután ne mossak minden nap hajat, nem igazán tetszett és nem is vált be (bár egy-két hónap után visszaálltam a mindennapos hajmosásra, főleg mivel akkor még amúgy sem láttam súlyosnak a problémát). Aztán viszont egyre látványosabban haladtam a hókuszpók-frizura felé, így hát tettem egy próbát a Bánfi-hajszesszel. Kőkeményen végigcsináltam, ami a címkére van írva, de sajna látható eredmény nem született.

Ekkor már túl voltam egy hajátültetéses konzultáción Szegeden, abszolút pozitív benyomásaim voltak onnan is, de egyelőre nem döntöttem a műtét mellett – szerettem volna legalább még egy helyre elmenni, illetve akkor még vártam valamilyen csodára, bár azt már ott is elmondta a doktornő, hogy más megoldás gyakorlatilag nincs. Egy ideig jegeltem a témát, de ahogy egyre kevésbé tetszett az, amit a tükörben láttam, tavaly év végén megint elővettem, és némi keresgélés után rátaláltam a HairHungary klinikára. Leginkább az általuk alkalmazott innovatív módszer ígérete és a honlapon található számos referencia győzött meg arról, hogy őket válasszam egy második konzultációra.

Január elejére kaptam időpontot, itt is nagyon kellemes légkörben zajlott a beszélgetés. A doktornő segített belátni, hogy igazi megoldást csak a hajátültetéstől várhatok, viszont egy kicsit elbizonytalanított, hogy a legjobb eredmény eléréséhez kétszer 6000 hajszál átültetését javasolta, amit két körben, egy éves szünettel lehetne elvégezni. Ehhez jön plusz egy év, amíg kialakul a végleges eredmény. Szóval ez időben és pénzben sem lenne egy egyszerű történet... Viszont a doktornő szerint már az első beavatkozás sokat javítana a helyzeten, már abból is ki lehet hozni egy „elfogadható” frizurát.

Hajbeültetés előtt




Összességében nekem megint csak az jött ki, hogy még mindig kivárok. Bár ekkor inkább már a műtétre való lelki felkészüléshez kellett az idő, azt sejtettem, hogy előbb-utóbb azért belevágok majd, főleg, hogy minél később teszem ezt, annál később oldódik meg a probléma. Ekkorra egyébként már azon az érzésen túl, hogy „mégis milyen dolog az, hogy még bőven a harmincon innen már ennyire kopaszodom”, már egy elég rendes adag önbizalomhiány is összegyűlt bennem. Elég, ha csak azt a megdöbbenést említem, amit egyre többször kiváltottam azokból, akik megtudták, hányadik évemet taposom (ja te ilyen fiatal vagy?). De drasztikusan visszaesett a nekem sziával köszönő fiatal pénztáros/ügyintéző/stb. hölgyek aránya is a jó napot kívánókkal köszönő fiatal pénztáros/ügyintéző/stb. hölgyekhez viszonyítva.

Ami megadta a végső lökést – a különböző tükrökön és rólam készült újabb és újabb csodálatos fotókon kívül –, az a HairHungary által meghirdetett nyári akció volt, 20% kedvezménnyel. Plusz sikerült úgy alakítanom a dolgaimat, hogy éppen két munkahely között legyek félúton, és így sokkal kényelmesebben tudjam végigcsinálni a műtétet és a „gyógyulást”. Szóval idén augusztusban végre elszántam magam, és bejelentkeztem a műtétre, november elejére kaptam időpontot.

Folyt. köv.